2015. július 19., vasárnap

Köszönet + új blog

Nem is tudom hol kezdjem! 
A blogon az Epilógus után plusz két olvasóval bővült, ami számomra egész furcsa jelenség volt, de majd kiugrottam a bőrömből! Fogalmam sincsen, hogyan köszönhetném meg nektek!
Az Epilógushoz írt kommentek, hihetetlenül jól estek és hihetetlen boldoggá tett, hogy olvasnátok tölem egy másik történetett is!
Hát, ez is elérkezett! Tegnap, 2015. 07.18-án megnyitotta kapuit a

Run Away című Harry Styles Fanfictionom!


Köszönöm szépen mindenkinek aki velem tartott és olvasta Hope és Harry történetét. Talán, mondhatom, hogy kissé elérzékenyültem így az utolsó soroknál, mert tényleg így van! Furcsa ezt kimondani, hogy ennek a két karakternek a története véget ér, hisz egy éve, egy unalmas nyári napon kipattant egy ötlet a fejemből és megírtam - a most már visszaolvasva szörnyű - Prológust. Voltak az elején kisebb problémák, mostanra viszont, köszönöm a Lie Togethernek, hogy tanított nekem valami újat!
És köszönöm nektek is, hogy vagytok nekem! 

Ennyi voltam én, az író: Hope Christina xoxo     

2015. július 13., hétfő

Epilógus

Hát, drágáim, meglepetés! Hivatalosan is elérkeztünk a blog végére! Az elején, nem hittem volna, hogy 91 (!!!) feliratkozóval zárom a blogot, ami egyébként nagyon nagy szó! Hatalmas köszönetet kel mondanom nektek, olvasóknak, tényleg a világ legjobbjai vagytok! Nem akarom húzni az időt, jöjjön az Epilógus!  Búcsúzom tőletek, találkozunk legközelebb!  
xoxox Hope Christina


- Harry kicsim, elhoznád a húgodat a cukrászdából? – telefonomat lerakva a konyha pultra, indultam a nappaliba tévéző fiamhoz. – Hm, életem? – kezeimet izmos vállaira helyeztem, majd előre hajolva egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Hátrafordulva rám nézet, haja fel volt zselézve, így tökéletes kilátást lehetett kani, néhány világosabb tincsére. Szemei smaragdzölden csillogtak, viszont ha már a nap felé fordította fejét, egyértelműen kékesnek lehetett volna mondani.
- Hát persze! – állt fel, majd mellém lépve átkarolta a derekamat. – Szeretlek anya!
- Én is szeretlek kicsim, de mégis mi ütött beléd? – kérdeztem nevetve, majd végig simítottam az arcán.
- Annyi fantasztikus nő van az életemben, hát nem is mondhatom, hogy szeretem a legnagyszerűbbet? – kérdezte kis sértődöttséggel a hangjában, de a szája sarkában ott volt az a bizonyos pimasz mosoly, amit kétség kívül az apjától örökölt.
- Hozd haza biztonságban a húgodat, utána, amikor itt lesz az a sok gyönyörű tinédzser, meglátjuk, hogy még mindig engem tartasz-e a legnagyszerűbbnek! – nyomtam egy puszit az arcára, majd a kezébe nyomtam a kocsim kulcsát. – És ha lehet, vigyázz rá! – mutattam a kulcsra fenyegetőzően.
- Számomra mindig is te leszel a legszuperebb, anya! – kacsintott. – És nem csak a kocsid miatt! – kiáltott vissza az ajtóból, majd még egy utolsó puszit küldve eltűnt a garázsajtó mögött. Nevetve rázom meg a fejem rajta. Lassan 18 év telt el a születése óta, mégis, minél idősebb lesz, annál inkább látom magam előtt az apját. Oh, édes istenem, mennyire is hiányzik már!
A szemem automatikusan a tévé mellett lévő képre siklott. A banda és a családjaik vannak rajta, tavaly nyáron, egy közös nyaraláson. Igaz, a One Direction sosem oszlott fel, még Zayn kilépése után sem, igazából még a mai napig mennek néha napján kevesebb időkre koncertezni, így együtt, a egész banda, Zaynnel együtt. 2015 hatalmas változást ígért a bandának, sokan talán azt mondták volna, vége van, soha többet nem lesz ugyan az, pedig lett. Zayn egy évnyi pihenés után, pontosan a kislányunk születésének a napján aláírt egy új szerződést és hivatalosan is visszatért a bandába. Igaz, azóta nem mennek féléves turnékra, leginkább csak kéthetente szoktak elmenni egy hétre, amikor az adott helyen és annak közelében koncerteznek. Néha egész hihetetlen, hogy mit nem vészeltek ki együtt ez az öt idegen srác, akiknek csak az volt az álmuk, hogy énekeljenek! Igaz barátok maradtak 20 év elteltével is. Na és mi van az én barátaimmal? Lizzie éli az életét és a menő cukrászdáját vezeti a belvárosban, míg Nicole híres ügyvéd lett, most pedig New Yorkban élnek a szintén ügyvéd férjével. Melodie hozzáment a 5SOS front emberéhez, akivel két kisfiúval és egy kislánnyal sikerült a családjukat bővíteni.
- Már megint min gondolkozol? – ragadta meg Harry hirtelen a derekamat. Erős karjai mai napig hatalmas védelmet nyújtanak számomra, tetkói igaz bővültek már az évek során mégis imádom mindet, egytől egyig.
- Csak eszembe jutott, hogy ma megint jönnek! – céloztam a többiekre, miközben visszaraktam a képkeretet a helyére.  Megfordultam karjai között, hogy szembekerülhessek vele. Kezeimet összekulcsoltam a tarkójánál, így néztünk egymás szemébe.
- Harry? – érdeklődött fiúnkról. Régen sokkal, viccesebb becenevekkel illette, mint mondjuk kiskorából maradott Törpe királyfi, esetleg Ficánka a Kis Hableányból, de mondjuk sokat segíthetett az elnevezésben, hogy éjszaka folyamatosan forgolódik, pont, mint én, sőt Darcy is örökölte ezt a tökéletes tulajdonságot. – Csak azt ne mond, hogy megint lenyúlta a kocsidat!
- Én adtam oda neki! – rázom meg a fejem. – Meg kéne, lepnünk egyel… Mondjuk a szülinapján! – néztem rá kérlelően, hisz már a jogosítvány megszerzése óta egy saját kocsiról álmodozik.
- Én is gondoltam rá! – bólint. – De akkor tuti Darcy is akar…
- Megbeszéltük ezt már! 18 éves korukig nincs saját kocsi! – nézek rá szigorúan.
- Tudom, tudom! De a te lányod, szerinted olyan könnyű neki nemet mondani? – nézett rám meggyötörten.
-  Próbáld meg édesem! – nyomtam egy puszit az arcára. - Segítsek önuralmat tanulni? – bújtam hozzá közelebb.
- 18 év sem volt elég, hogy uraljam magam melletted, nem hiszem, hogy most sikerülne! – felelte szenvedélyesen, majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra. Karjával átkarolta a derekamat, kezemmel a hajába túrtam. Pont úgy, mint régen, csókunkat levegőhiány miatt szakítottuk meg.

- Oh, de régen láttalak már titeket így egybe! – léptem be a nappalinkba mikor már megérkeztem a többiek. A banda tagjai és családjuk, melléjük viszont betársult Lukék családja is. A pici Daisy, igaz még nyolc éves sincsen, de már most süt róla, hogy olyan lesz, mint az anyja. Jelenleg is egy süteményt rágcsál, miközben édesanyja könyvét kotorja ki a táskából. Persze, mikor Mel ezt észreveszi, a lehető leggyorsabban rakja vissza titkos szerzeményét a táskába, még csak véletlenül se mocskolja össze. Igen, ebben változást látok, hisz eddig ő volt az, aki összeette őket. Ezek szerint, az emberék tényleg változnak.
A legtöbb ilyen összejövetelen, már messziről kilehet általában szúrni, hogy ki melyik családba tartozik, nálunk viszont semmi ilyesmiről nem volt szó. Nem csak azért, mert a kisebbek fel alá futkostak és könyörögtek, had fogják meg a fiúk díjait, hanem mert a családok is szanaszét ültek. Akivel épp megtalálták a közös témát átültek oda, ez pedig mikor beléptünk Harryvel a nappaliba megváltozott, mintha figyeltek volna ránk – ami ez után a 18 év után kicsit furcsa volt – vagy furcsállták, hogy csak ketten jelentünk meg.
- Gyerekek? – kérdezte El.
- Harry elment Darcyért, szerintem mindjárt jönnek! - néztem a faliórára.
- Megint lenyúlta a srác a kocsidat? – kérdezte Liam.
- Nem, nem nyúlta le! – jelentettem ki. – Oda adtam neki. Ő a rangidős, megérdemli, hogy azt csinálja, ami boldoggá teszi. És egyébként is! Én bízom benne! Ugyanúgy vezet, mint az apja, szóval biztonságba haza hozza, volt már rá példa! Például Párizs… - emlékeztem vissza a két évvel ezelőtti házassági évfordulónkra.
- Az a baj, hogy túlságosan hasonlít rád az a lány! – felelte Mel, mire mindenkinek a száját elhagyta egy kisebb kacagás.
- Hm, igazad van! – bólintottam. – Furcsa is lenne, ha rád hasonlítana! – viccelődtem. A többiek mosolyogva figyelték, ahogyan leülünk közéjük, s egyből ellep minket a gyerek tömeg.
- Hope néni, Hope néni! Kimehetünk az udvarra játszani? Légyszi! – húzta el Megan – Liam és Sophia kislánya – az i betűt miközben boci szemekkel kérlelt, az udvarra menetelért.
- Hát persze szívem! Menjetek nyugodtan, hintázzatok, de ha megkéritek valamelyik nagyobbat, biztos figyel rátok, amíg elfoglaljátok, az ugrálok! – suttogtam halkan, reménykedve, hogy nem hallják meg a többiek nagyszerű ötletemet, ám mikor felnézve tekintetek találkozott Sophia mérges arckifejezésével, elnevettem magam. – Na, nyomás az udvarra! Itt a nyár vége, nem kell folyton benn lógni! – hirtelen indult meg az összes gyerek az üvegajtó felé. Megan - mivel a maga 10 évével ő volt a legidősebb a játszani kívánok között - elhúzta az ajtót, ezzel nekiindultak az udvar felfedezésének, az egyik fele megrohamozta a hintát, míg a másik fele az ugrálóhoz sietett.
- Majd én figyelek rájuk! – ajánlotta fel segítségét Zaynék legidősebb lánya, Jasmine. – Jézusom, apa! Ha én is ilyen voltam, hivatalosan is bocsánatot kérek! – fogta a fejét Jas, kifele menet az ajtón. Persze, meg sem várta édesapja válaszát, becsukta az ajtót, majd beengedte a piciket a hatalmas ugrálóba.   
- Megjöttünk! – hallottam meg gyerekeim hangját kórusban. Hátra fordulva, Darcyt előre engedve, egymást után feltűntek az ajtó mögül. Kislányom göndör hajára rá volt segítve egy kicsit, így gyönyörű lokninkban omlott vállára, arcformája inkább az apjáéra ütött, míg a száját és az orrát tőlem örökölte. Gyönyörű kék, lenge ruhát viselt és szívem szerint egyből kérdőre vontam volna, milyen volt élete első hivatalos randevúja, de úgy érzem, ezzel még várnunk kell.
- Halljuk! – felelte Niall, picit megjátszva a szerepét, miközben a fülét dörzsölte.
- Upsz, hát, bocsánat! – mosolygott Darcy, majd az apja mögé lépet.
- Szia apuc! – nyomott egy puszit az arcára. – Anyuc! – kaptam én is.
- Jól van elég ebből! – szakította el a húgát tőlünk. -  Ő az enyém! – ölelte magához mire mindenki hangos nevetéssel reagált.
- Akkor a húgoddal az öledbe vigyetek ki egy kis inni meg nasit, aztán üljetek ki a kiülőbe. Jasmine már kint van, menjetek, beszélgessetek! – intettem a többiek felé.
- Okés! – álltak fel mindannyian, majd megfogva néhány zacskó chipszet és üdítőt kimentek az udvarra.
- Hihetetlen, hogy már ilyen nagyok! – gondolt vissza a régi időkre El.
- 18 éve, ezen a napon jöttem vissza! – nosztalgiáztam.
- Nekem nagyon homályos az az egész… - merengett Liam. – Komolyan Harry, ennél jobb hazugságot nem találtál volna ki? Miért pont hajléktalan?
- Tulajdon képen, igaz volt! – szóltam közbe. – Nem teljesen, de igaz volt! Anyukám konkrétan kirakott otthonról, de ezt senki sem akadályozta meg! Igazából, elég hisztis picsa voltam! Azt hittem, hogy minden a szüleim hibája! Hogy minden Harryé… - rázom meg a fejem. – Mégis ő volt az egyetlen, akiben, abban a percben bízni tudtam. Vajon hiba lett volna, hogy visszajöttem? Sokáig gondolkoztam rajta, vajon tényleg helyes-e ez! Lehet, hogy jobb helyem lett volna Melnél, de tudtam, hogy neki ott van Luke, akkoriban úgy gondoltam, hogy úgyis nemet mondanak! Nehezen ment az elején! Nem mondom, hogy nem! – nevettem el magam, majd Harryre néztem. – De nem bántam meg semmit! Ezt tényleg tudd! Sajnálom, amiket mondtam és tettem! Úgy gondoltam, hogy sokkal könnyebb másokat hibáztatni, mint saját magamat! Valaki bevallaná magának, hogy ő tette tönkre nem csak a saját, hanem mások életét is? Nem hiszem. Felelősséget kellet volna vállalnom, de megfutamodtam! Szörnyű abban a tudatban élni, hogy nem tudod, kinek mit kellene mondanod! Amikor már belegabalyodsz a saját hazugságaidba, de tudod mi volt ebben az egész szörnyűségben a legjobb? – néztem rá csillogó szemekkel. – Te és Harry. Ti voltatok azok amiért azt mondom, megérte!
- Hope, nem gondold, hogy csak te követtél el hibákat! – tette puha kezét az arcomra. – A világon, esküszöm, a legjobb dolog, ami történt velem az te vagy! Ha nem ismerlek meg, nem tudnám elképzelni most hol, lennék... Talán itthon ülnék egyedül! Vagy valamelyik haverommal a kocsmába! De te adtál nekem egy új esélyt a változásra. Egy családot! Ti tesztek engem teljesé, Hope! Ti vagytok az életem!
Ahogyan kimondta ezeket a szavakat a szívem kihagyott néhány ütemet. Mintha újra tinédzser lennék, a gyomromban felébredtek a pillangók, mint minden pillanatban mikor hozzám ér! Életünk talán egy picikét eltért a szokásostól vagy netán nem úgy alakult, ahogyan egy boldog mese kezdődött volna! Az emberek változnak, igen, megváltoztunk, mindannyian mások lettünk valamilyen szinten, de én tudom, hogy minden reggel, amikor mellette kelek és minden este, amikor mellette alszom el, a szívünk már egyszerre dobban és mikor a kezünk találkozik a takaró alatt egyszerre hagy ki egy ütemet.
Az érzések nem változnak és eddig meg sem tudtam volna magyarázni miért nem!
De rájöttem, hogy mikor hozzám ér, miért kapkodom a levegőt. Mikor a fülembe suttog, miért ráz ki a hideg, és hogy miért kezd forrni köztünk a levegő minden egyes csók után.
Eddig ezek olyasfajta megmagyarázhatatlan kérdések voltak, amikre úgysem tudtak soha jó választ adni, pedig oly egyszerű az egész!
Mert szeretem!
Ezért kapkodom a levegőt mikor hozzám ér! Ezért ráz, ki a hideg mikor a fülembe suttog! Ezért forr köztünk a levegő minden egyes csók után!
Végig nézve a társaságunkon, könnyes szemekkel szorítom meg Harry kezét. Ránézve, ajkai még mindig ugyanolyan gyönyörű rózsaszínek, szemei még mindig gyönyörűen csillognak, az illata pedig mai napig képes levenni a lábamról! A szemébe nézek, kezemet az arcára teszem. Nem szóltunk egy szót sem, vártuk, hogy a másik lépjen. Hirtelen a köztünk lévő távolság megszűnt, édes ajkai találkoztak az enyémekkel. Abban a pillanatban azt akartam, hogy ennek az egésznek sose legyen vége!

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy annak, aki odafigyel, a hazugság legalább annyit mond, mint az igazság. Néha többet is! Viszont ezt az egészet csak érezni lehetett!
Mostanra már az egész színtiszta szerelem, ami sosem látszik elmúlni!
Mert a hazugság, az az igazság.
És mi igazak voltunk!

2015. július 10., péntek

30. rész - Együtt!


Egy hónap telt el az ominózus éjszaka óta, de az óta is minden telefonhívásnál, megemlítik a rokonok, mennyire hálásak, hogy boldoggá teszem Harryt. Igazából, fogalmam sincs, mit csinálok olyan jól vagy, hogy min kéne változtatnom, talán tényleg csak annyi az egész, hogy teljes szívemből szeretem!
Haza menve, egyből készülődni kezdtünk, hisz szokásunkhoz híven egy nappal tovább maradtunk, mint ez meg volt tervezve, így mikor hazaestünk, egyből neki álltam főzni és takarítani, sőt felállítani a karácsonyfát, hisz itthon még azzal sem voltunk meg. Rekordidő alatt tettük meg eme feladatokat és pakoltunk be a fa alá. Mindegyik párosnak szántunk egy-egy kisebb ajándékot, mind a két személynek, külön becsomagolva. Mikor megérkeztek a srácok, megvacsoráztunk, – kiegészítve a főztömet egy kis éttermi kajával –majd leültünk a karácsonyfa köré. Mindenki megkapta a tőlünk a neki szánt ajándékát, és akkor jött a csere. Sophia épp nyújtotta át az ajándékát, amikor megakadt a tekintete a kezemen és győztesen elvigyorodott, az ajándékot a kezembe nyomta és a száját eltakarva ugrálni kezdett. Először senki sem értette, majd mindannyian a kezemre néztek és elvigyorodtak, az én drágalátos barátnőm volt az egyetlen, aki kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Megkérte a kezed? – kérdezte szinte sipítva, majd visszavet, hisz rájött, ő semmilyen cuki dolognak nem örülhet, legalábbis nem mutathatja. – Tuti nyálasak voltatok! Ti mindig nyálasak vagytok! – legyintett, majd nevetve folytattuk tovább az ajándékozást.
Lényegében így telt el a karácsony utáni rohangálás. A tervünket sikeresen megvalósítottuk, így a pasikat kipateroltuk újévkor, mondván menjenek el bulizni, mi pedig nálunk gyűltünk össze, egy jó kis pizsi partira. Azt mondanám, hogy viszonylag kevés alkohollal, de nem akarok hazudni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is lesz egy olyan buli, ahol én vagyok, az egyetlen aki nem rúg be, azt pedig még csak feltételezni sem mertem volna a nyár után, hogy az alkoholt meglátva nem vetem rá magam, pedig nem így történt. Erősen én maradtam a legjózanabb a csapatba, főleg, hogy a gyümölcslével csak 5 évesen volt menő berúgni. A többiek viszont elég rendesen becsiccsentetek, szerencse, hogy ott volt Sophia, hisz még ő volt az, aki tudott járni. A többiek kevésbé. Végül is, nem bajlódtunk már éjfél után a bulizással, meg a pakolással és a kissé illuminált állapotban lévő barátnőinkkel, inkább egy ideig elhallgattuk, ahogy Perrie kezdeményezésével az Én Kicsi Pónim főcímdalát éneklik, aztán végül ahol álltak, ott eldobták magukat, így csak én és Sophia foglaltuk el a kanapét, a többiek pedig egymáson aludtak el a padlón. Igen, lényegében így léptünk át 2014-be.
Délután, mindannyian arra keltünk, hogy a fiúk megérkeztek Liaméktől, hisz a hosszú éjszaka után ők ott töltötték a maradék idejüket. A látvány, ami fogadta őket, kissé nevetségesre sikerülhetett, elképzelve meséjük alapján, én és Sophia lányosan összeölelkezve aludtunk a kanapán, mellettünk eldobált poharak és kaja maradékok, sőt a kedvenc tollpárnám is darabokba volt az egész nappaliba. A földön, különböző nevetséges pózokba aludtak a többiek, az egyiknek a lába az asztalon, a másiknak pedig a következő fején. Szóval, igen, elég mozgalmasan sikerült kezdeni az újévet.

Január 27. –e van, amely ugyanolyan napnak indul. Két hét van vissza a szülésig, így az idegeimen táncol minden egyes kis rúgása, ami totálisan kihat a körülöttem lévőkre. A hangulatingadozásaim, leginkább most, vagyis az utóbbi hetekben kezdtek fokozódni, aminek kezeléséhez hatalmas türelem kellet. Mostanra, kezdtem kissé lenyugodni, mégis elért a szülés előtti pánik, nem is kicsit. Folyamatosan próbálnak a családtagok nyugtatni, persze, jelen esetbe Anne-re és a bandatagok anyukáira célzok. Ők is meglátogattak minket a minap, az összes család összegyűlt és próbáltak meggyőzni, a babaváró bulival kapcsolatban, amivel én nagyon nem értek egyet. A kisbabánk neme, hatalmas titok mindenki számára, de leginkább a miénkre. Az egyetlen ember, aki tudja, az a nőgyógyászom, aki mellesleg - remélhetőleg - a szülést is vezetni fogja. Az apukám, hatalmas extázisba él, hogy hamarosan unokája lesz ’s amint elkezdett az ünnepek után fellendülni a válás és egyre gyorsabban haladnak a vége felé, ő kezd kivirágozni, főleg, hogy az édesanyám bebizonyította, hogy milyen ember is valójába. Mike-al nem beszéltem mostanában, túlságosan el van foglalva, számomra ismeretlen dologgal. Valószínűleg, az egyetem foglalja le a gondolatait, vagy esetleg a barátnője érdekesebb társaságnak bizonyul, mint a terhes, érzelmileg igencsak ingatag nővére. Kissé szomorú vagyok, hogy elhanyagol, vagy inkább elhanyagoljuk egymást, de viszont nem tudom, mikor zavarom, mikor nem, ezért megvárom, míg eszébe jutok és remélem, hogy még a szülés előtt meglátogat ’s, hogy ő is ott lesz a kisbabám születésekor, legalább a váróteremben.
A mai napra egy kisebb kis összejövetelt szerveztünk, kis pihenés kép, ha már a fiúknak szünete van, használjuk ki az időt, hisz a baba születése után, minden és mindenki körülötte fog forogni. Utána meg a turné előtti felhajtás kezdődik el, de legalább, nem megy egyből világkörüli útra a gyermekem édesapja, és még ha nagyon kevés időt is, de a családjával tud lenni utána, viszont ahogy egyre nagyobb lesz a mi csemeténk, biztosan mi is csatlakozni tudunk alkalmaként a turnéhoz.
Hirtelen hangos csengő szó térített magamhoz, jelezve, megérkeztek a többiek. A felállás, már annyira sem megy, mint eddig, így mikor próbáltam ezt megkísérelni, egyből visszaültem és Harryre néztem reménykedő szemekkel, mire elmosolyodott, majd egy aprót bólintva az ajtó felé kezdett lépkedni. Hirtelen kitért látószögemből, hisz a nappaliból nem igazán lehet rálátni az ajtóra, maximum, ha a kanapé legszélén ülsz, én pedig ha nagyon akartam volna, sem sikerült volna az odajutás, így inkább a tévét bámulva vártam, hogy a barátaink beljebb jöjjenek és üdvözölhessem őket.
- Szia! – lépett be egyből Niall és két puszival köszöntött. – Mi újság veled, meg tudsz még mozdulni? Hát, ahogy látom nagyon már nem! Egyáltalán mekkora ez a gyerek? Mintha tényleg mindent beleadtatok volna, komolyan! – a szőkének még akkor sem állt be a szája amikor már a többiek is megérkeztek. Kérdéseit rám zúdította, de persze meg sem várta, hogy esetleg válaszolhassak neki, tovább folytatta mondani valóját én pedig mosolyogva figyeltem az energiabombát és nagyokat bólogattam néhány megszólalásán.
- Niall, nyugi, ennyire csak nem hiányozhatott a mennyasszonyom! – hozott be egy kis rágni valót Harry a konyhából, mire mindenki helyet foglalt és neki esett az édességeknek. A lányok egyből lecsaptak az oreora és mellettem helyett foglalva majszolni kezdték.
- El ne szállj magadtól, Styles! Nekem is tuti igen mondott volna, nem Hope? – nézet rám Niall vigyorogva.
- Nem biztos! – nevetem el magam, majd Niall arcát meglátva a többiek is. – De azért tudod szöszi, hogy szeretlek!   

Több órát beszélgettünk már, mikor a fiúk úgy döntöttek, elugranak és hoznak kaját a közeli Nando’s-ból így a lányokkal egyedül maradtunk otthon.
- Na és tervezed már az esküvőt? Mármint van elképzelésed?- kérdezett rá Sophia.
- Áh, messze van az még, hidd el nekem! Talán majd a turné után...vagy a következő után. Fogalmam sincs, tényleg! – rázom a fejem, miközben az asztalra rakom a zacskóban maradt nasit.
- Megetted? – nézett bele a zacskóba Eleanor kicsit csodálkozva.
- Nem. – rázom meg a fejem. – Már nem kívánom!
- Jaj, ezek a hormonok! – rázza meg a fejét Perrie, mire a hasam hirtelen erős görcsbe szorul. Lassan kezdem el simogatni, remélve hogy hamarosan elmúlik, ám minden egyes pillanatban csak erősödni kezdett. Összegörnyedve előre dőltem, próbáltam fájdalmamon csillapítani, ám ez egyáltalán nem sikerült. Félelemmel a szemembe fordultam, a rémült lányok felé.
- Nem, szerintem ezek nem a hormonok! – rázom meg a fejem.
- Hozom az egyik kocsit! – pattant fel Sophia. – Bemegyünk a kórházba, nem hagyom, hogy bármi bajotok legyen! – pattantak fel mindannyian. Míg Sophia a kocsi kulccsal előre ment, addig a lányok rám adták a cipőmet meg a kabátom, majd felsegítettek és kikísértek a kocsihoz. Hátulra befeküdve, a fejem Eleanor ölébe volt, s az egyik kezében a hajamat simogatta a másikkal pedig a kezemet szorította, ezzel a fájdalmat csökkenteni, de minden egyes buckánál vagy éppen kanyarnál tudtam, hogy ez nem egyszerű görcs, ez más, valami teljesen más.
A kórházhoz érve egyből kitoltak nekem egy tolókocsit így még csak a járással sem kellet bajlódnom. Feszült voltam, egészen megijedtem. Vajon baj lehet, ha nem érzem? Baj lehet, ha nem rugdos? Talán jelen pillanatban nem, mikor már a görcsök is egyre erősebbek! Betolnak egy szobába, szinte már forog velem a föld így észre sem veszem, barátnőim nincsenek velem. Egyből átöltöztetnek a kórházi ruhába, hogy az orvos így könnyebben meg tudjon vizsgálni. Az ápoló nő elhagyja a szobát, majd néhány pillanat múlva egy idegen orvossal tér vissza, addigra viszont egy kicsit enyhül a fájdalmam.
- Jó napot, Dr. Stevenson vagyok! – köszönt udvariasan, majd nekiáll a vizsgálatnak. A néhány perc csendben, csak az én hangos lélegzetvételeimet lehet hallani. Jézusom, mondjon már valamit!
- Milyen gyakran vannak görcsei? – kérdezte hirtelen.
- Folyamatosan! – vágtam rá. – Egyszer erősebbek, egyszer gyengébbek! Az ide vezető út, maga volt a pokol!
- Hát anyuka, pedig a java még csak most kezdődik! – válaszolta. – Körülbelül úgy 5 centire ki van már tágulva, nem sok van hátra a baba születéséig. A fájások egyre erősebbek lesznek, még várunk egy keveset, körülbelül úgy 8-10 centiig, utána megindítjuk a szülést!
- Hogy micsoda? – sikítottam. – Azt felejtse el! Mrs. Harrison nélkül nem szülők! Segítsen felkelni, haza megyek! – próbáltam felnyomni magam, ám hirtelen egy erős szúrást éreztem a hasamba és visszaestem az ágyba.
- Nyugodjon le, kérem! – nyugtatott az ápoló nő. – Megpróbáljuk elérni Mrs. Harrisont, ígérem, mindent megteszünk az ügy érdekébe!  
- Beküldenék a barátaimat? – kérdeztem.
- Persze! – fordultak meg, majd kinyitva az ajtót átadták a helyüket a lányoknak.
- Soph, odaadnád a telefonom? – nyújtottam, a kezem egyből felé, majd megnyitva a hívásnaplót Harry számát kikeresve, tárcsázni kezdtem.
- Hope, jézusom, hol vagytok? – támadott le rögtön.
- A kórházba. – próbáltam higgadtan beszélni.
- Mi? Miért? Jézusom, mit történt? - hallottam sipákoló hangját. Hirtelen egy újabb fájás jött mire belenyögtem a telefonba, majd kissé hevesebben válaszoltam kérdés zuhatagára.
- Azért, mert hamarosan megindítják a szülést, te idióta! – akadtam ki. – Kérlek, siessetek, mert én ezt nem bírom már sokáig! – céloztam a folyamatos fájdalmakra.
- Indulunk! – válaszolta, majd lecsapta a telefont. Telefonomat Sophia kezébe nyomva, segélykérően néztem rájuk. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, ráadásul egyre hosszabbak, így szükségem volt valamire, ami csökkenti a fájdalmam. Leginkább a gyógyszerre esetleg a gázra szavaztam volna, de az sem lenne ellenemre, ha végre ténylegesen elkezdődne a szülés.   
- Megyek, szólok a nővérnek, hogy csináljon valamit! – állt fel Perrie az arcom láttán. – Legalább egy rohadt injekciót adhatna… - dünnyögte kifele menet.  Ahj, ahj. Szegény nővér nem teszi zsebre, amit most kap.

1 óra telt el a fájdalomcsillapító beadása óta, ami kicsit enyhített a fájdalmamon. Harry és a banda többi tagja, sikeresen dugóba kerültek, én viszont elértem azt a pontot, hogy világra hozzam a gyermekemet. Most tolnak át a szülőszobába, én pedig, még most az utolsó percekben is reménykedek, hogy Harry valamelyik pillanatban befut és itt lesz velem, végig. Mrs. Harrisonról lemondtam, mármint olyan szinten, hogy ő nem tud ott lenni velem a szülőszobán. Mikor beszéltem vele közölte, hogy súlyosan megfázott, így lehetetlen, hogy segítsen világra hozni egy gyereket. De viszont biztosított arról, hogy Dr. Stevenson a legjobb szülész a kórházba, így én is és a kisbabám is biztonságba lesz.
- Apás szülés lesz? – állt meg mellettem a doki, a szülőszobába menet. Segélykérően a barátnőimre néztem, akik között most már Mel is ott volt.
- Még nem ért… - kezdtem volna bele, mikor a folyosó végéről Harryt és a többi bandatagot láttam felbukkanni.
- Na, ezek szerint igen! – mosolygott Dr. Stevenson mikor Harry odaért mellénk és egy csókkal üdvözölt.
- Mi igen? – kérdezte Harry egyből.
- Apás szülés lesz? – kérdezem reménykedve. Arcizmai meglágyulnak, szemei csillognak, gyönyörű ajkai mosolyra húzódnak.
- Ki nem hagynám! – hajolt közel, majd egy csókot nyomott ajkaimra. – Együtt! – szorította meg a kezem, majd betoltak a szülőszobába, majd elválasztottak minket egy ajtóval.
A külvilágot és a családunkat.

1 óra múlva, 2014. január 27.-én, 19:23 perckor megszületett a kisbabánk. Mikor először megláttam, tudtam, a száját biztos, hogy az apjától örökölte. A fejformája az enyém, az orra pedig szintén az apjáé. Ahogy kis kezét, rárakta az ujjamra. Ahogy hallottam a lélegzettét, tudtam, hogy ő is felismeri az enyémet. Felismeri a szívem dobbanását. A hangomat. Harry hangját, ahogyan köszönt neki. Ahogy törpének hívja. 
Mindenki megérkezett, aki fontos, apa, Anne, Gemma, Robin, Mike. A szobába gyönyörű gyermekünket nézve, sms-em érkezett. Egy hatalmasat sóhajtva, kérlelően néztem Harry felé, legyen szíves felolvasni az üzenetet.
- Mike küldte. Azt írja „ – D lerendezve, vége van!”… Ez mit jelent? – kérdezte Harry. A szívem egy hatalmasat dobbant, majd újra a kezembe lévő csöppségre néztem. Tudtam, hogy most már biztonságba van, de viszont még mindig ott volt az a sok kérdés. Honnét tudott róla Mike? És mi az, hogy lerendezve? De végül rájöttem.
- Azt hogy ő egyszerűen túl okos! – válaszolok, majd egy puszit nyomok Harry arcára, ahogyan fél testével ráfekszik az ágyra és minket vizslat. Ajkai mosolyognak, szeme csillog, mint mindig, de ez most más féle csillogás.
Ő most büszke Rám. Büszke Rá. És büszke arra, hogy elvesztette a fogadást. 
Mert vannak, akik nyernek és vannak, akik nem. A fogadást elvesztette, de mégsem. 
Mert mi igazából nyertünk! A világ leggyönyörűbb ajándékát kaptuk...
Egy egészséges és gyönyörű kisfiút. 
Harold Jeremy Styles-t...

2015. június 24., szerda

29. rész - Én téged választanálak!


- Jézusom Harry! Ébredj! – rázogattam kedvesen, amikor felészleltem. A lábaim automatikusan az ablak felé vezetek, amik egyenesen Anne kertjére néztek, ám most nem sok látszódót belőle. A talajt gyönyörű fehér hótakaró borította, teljesen sérthetetlenül. A hó még most is kissé szálingózót, így gyönyörűen lehetett látni, ahogy a hópihék ráesnek az ablaküvegre és lassan lefolynak róla.
- Ébredj már, esik a hó! – néztem hátra a még fekvő Harryre. Közelebb lépkedve hozzá, a füléhez hajoltam majd mielőtt elkiálthattam volna magam dörmögős hangja megállított.
- Meg ne próbáld! – szólalt meg reggeli hangján, félszemét felnyitva rám nézett, majd látva a visszafojtott nevetést az arcomon visszatette fejét a párnára. – Nagyszerű életem, hogy esett a hó, de nem lehetne ezt a takaró alatt élvezni?
- Szeretnéd te csak azt! – borzoltam össze a haját, majd visszamentem az ablakhoz és tovább gyönyörködtem a kilátásban.
- Perverz! – fordult át a másik oldalára, majd engem kezdett vizslatni.
- Ne nézz! – léptem elé, majd eltakartam kezeimmel a szemét.
- Miért is? – vette el kezemet.
- Mert most haragudnék rád, de mindig elnevetem magam, ha nézel, tudod nagyon jól! – dőltem be mellé az ágyba.
- Tudom, de ha egyszerűen nem tudom levenni rólad a szemem? – ölelte át derekamat.
- Jah, én sem tudom, mikor a tükörbe nézek. – forgattam meg a szemem. – Szerinted le tudom adni, amit most a terhesség alatt felszedek?
- Jézusom, ne hogy ilyeneken gondolkodj! Teljesen lényegtelen! – forgatta meg ő is a szemét.
- 15 év múlva is ezt fogod mondani? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Igen, 15 év múlva is! – nyomott egy csókot ajkaimra majd felkelt. Egy gyors pillantást vetett kifele és a fürdő felé lépkedett, de még gyorsan visszapillantott rám.
- Tényleg szép! – felelte, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nevetve megforgattam a szememet, majd az ágyat megcsinálva lefele lépkedtem. 
- Jó reggelt! – köszöntem a konyhába forgó Annenek.
- Jó reggelt, szívem! Menj csak nyugodtan az étkezőbe, Gem és Robin már ott van, mindjárt jövők én is! – nyomot, egy puszit az arcomra, majd utamra engedet. Ebben a pár napban, mióta itt vagyunk egyre jobb a kapcsolatom az egész családdal. Mosolyogva lépek be az étkezőbe, ahol már megvan terítve az asztal és rengetek, finomság sorakozik végig. Beljebb menve köszöntem, majd Gemma mellet helyet foglalva, egyből lecsaptam az egyik szelet sonkára.
- Itthon maradsz délelőtt Gem? – kérdeztem.
- Igen, Robinnal épp most beszéltük meg, hogy feldíszítjük a karácsonyfát, talán még besegítek anyának a konyhába. – válaszolta két falat között.
- Jól van, akkor felöltözök és beállok Anne mellé a konyhába.
- Első sorban egyél! – figyelmeztetett. – Másodsorban pedig, ma nem lesztek itthon!
- Nem leszünk? – kérdeztem rá.
- Nem lesztek! – felelte magabiztosan.
- És miért is? – kérdeztem kapásból.
- Fogalmam sincs, csak azt tudom mentek valahova! – felelte titokzatosan. A következő pillanatban Harry jelent meg az étkezőben felöltözve. Mögém állt majd egy puszit nyomott arcomra, de ahelyett, hogy mellém ült volna, átment az asztal túl oldalára és helyet foglalt Robin mellett. Szemöldökömet felhúzva, picit csücsörítve néztem rá. Ahogy hirtelen felnézett, nyíltak volna ajkai, de meglátva arcomat elhallgatott, majd kíváncsian a szemeimbe nézet.
- Mi a baj? – kérdezte miközben a kenyerét kente.
- Miért nem mondtad, hogy megyünk valahova? – kérdeztem rá.
- Mert annyira el voltál foglalva a havaddal! – felelte kapásból, majd egy alig észrevehető pillantást vetett Gemmára. Összevissza kapkodtam a fejem kettőjük között és próbáltam rájönni ennek az apró pillantásnak a miértjére. Talán csak szimplán kíváncsi volt nővére arckifejezésére vagy hogylétére, viszont volt egy olyan gondolatom, hogy elkotyogása miatt nézet rá ilyen bosszúsan. Nem foglalkoztam tovább, a megyünk vagy maradunk témán, nem akarok az idegein táncolni feleslegesen, így egy szót sem szólva fojtattam a reggelimet, majd befejezve azt egy szó nélkül az emeletre mentem. Próbáltam kicsit titokzatos lenni vagy inkább eljátszani a sértődöttet, hogy minél inkább lepődjön meg, mikor felöltözve megjelenek az ajtóban. A szobájába érve, tökéletes rendetlenségre értem be. A ruhái szétdobálva voltak az ágyon, de most ruhahajtogatási mániámat félretéve, megfogtam a kupac ruhát és visszaszórtam a bőröndjébe, mondván majd ő megcsinálja, még akkor, ha tudom a végén úgy is én fogom kínomban újrahajtogatni az összeset indulás előtt néhány órával. Az eddig eltelt 2 napból, nem igazán csináltunk semmit, így igazán meglepet Gemma testvére ötletével, hogy ma készül valahova, hisz holnap reggel karácsony. Az ünnep után, maradunk még két napot és megyünk haza, hogy a srácokkal töltsük a szilvesztert. Nem nagyon tervezünk nagy bulit, hisz terhességem miatt nem is lehetne, így Harry kijelentette, hogy itthon marad velem, mire a srácok is önként jelentkeztek eme nemes feladatra, mi viszont, lányok már tervezzük ennek az ellenkezőjét és elküldjük a fiúkat szórakozni, persze, a megszabott alkohol tartalmon belül.
A ruháimat kiszedtem a bőröndből és összeválogattam a tökéletes outfitet mára. Próbáltam a kényelemre is figyelni, de végül inkább amellett döntöttem, hogy véletlenül se fagyjak meg, bárhova is megyünk. Sminkből és a frizurámból is kihoztam a minimumot, hogy mégse úgy nézzek ki, mint aki már napok óta nem aludt egy percet, sem vagy akinek behúztak egyet, mert a szemem alatt lévő karikák pontosan ezekről árulkodnának. Szerencsét mondtam a korrektor feltalálójának, hogy megmentette az életemet, most már sokadszorra. A telefonomat és egyéb kellékeket a táskámba szórtam, majd megfogva Harry kikészített pulcsiját lefele indultam. A lépcső alján megálltam, majd a közeledő Harrynek dobtam a pulcsiját, aki meglepetten figyelt rám.
- Megyünk? – kérdeztem, majd a táskámat lerakva az asztalra a csizmámhoz indultam. Nem szólt egy szót sem, meglepődöttség tükröződött az arcán, így csendben öltöztük be. A tükörbe nézve, egy eszkimó jutott eszembe saját magamról, de hé, fő a melegség, hisz igyse meg úgyse tudok járni a hasamtól, akkor inkább ne fagyjak meg!
- Biztos, hogy jól felöltöztetek? – kérdezte Gemma anyukája mellet mikor meglátott az ajtóban.
- Szerintem igen, Harry? – néztem kedvesemre, aki csak ugyan rétegesen felöltözött.
- Remélhetőleg! – bólintott, mire édesanyjára néztem.
- Fő a pozitivitás! – feleltem, majd megfordultam és kinyitottam az ajtót.
- Vigyázzatok gyerekek! – szólt utánunk Anne. – És sok szerencsét…
- El kell, leginkább, hogy el ne essek! – kiabáltam vissza miközben lassan totyogtam kifele az autóig, Harry pedig nevetve figyelte bénázásomat.
- Na, gyere! – kapott fel karjába, majd rakott be az autójába. – Ezt hamarosan még egyszer... – nyomott egy puszit az arcomra. Igen, kiszállni is ki kell valahogy!
- Hova is megyünk Harry? – kérdeztem kifele nézelődve. Meg lehetősen össze voltam zavarodva, csak úgy pörögtek az események, olyan volt ez az egész, mint egy tökéletesen megrendezett forgatókönyv, mintha tényleg valami terve lenne ezzel az egész városnézéssel. Talán csak be akarta nekem mutatni a szülővárosát, igen, minden bizonnyal ennyi volt a terve, de ismertem már, volt más tervei is, nekem pedig egyáltalán nem volt kedvem hozzá. A kocsiban ment a fűtés, rétegesen felvoltam öltözve, sőt még az sem lehetett mondani, hogy a apróbb részletek hiányoztak öltözetemből, mert a sapka, sál kesztyű is rajtam volt, még is úgy éreztem magam, mint aki megfagyni készül. Talán csak a gondolata annak, hogy egyszer ki kell szállni a kocsiból és szembesülni a hideggel, rázott meg ennyire, de lehet, hogy a göröngyös úton közlekedő kocsi teszi.
- Harry, hol vagyunk?
- Holmes Champel másik végén. – felelte, majd megállt és az én oldalamhoz jött. Ahogy kinyitotta az ajtót egyből megcsapott a hideg levegő, ami csak még jobban rontotta a kedvemet. Semmi kedvem nem volt sétálni, a derekam leszakadt, a lábaim fájtak, hideg volt, de Harryt sem akartam megbántani azzal, hogy nekiállok hisztizni a problémáimról, így csendben követtem, tulajdon képen a semmi közepébe. A fele úton megálltam, kapkodtam a levegőt. Régóta nem sétáltam ilyen távokat, sőt hatalmas pocakom sem könnyítette meg a dolgomat. Kíváncsi voltam, mi lehet az, amit Harry mutatni akar, de kénytelen voltam egy lépést is tovább menni.
- Hé, jól vagy? – lépet hozzám közelebb. A vállamat átkarolta, aggódó tekintete pedig, örökre az agyamba véste magát.
- Harry, ne haragudj, de én nem bírok tovább menni! – kapaszkodtam meg benne.
- Menjünk haza! - szorította meg a kezemet, majd karjaiba akart kapni, mikor megállapítottam.
- Sérvet kapsz! – ráztam a fejem nem helyeslőleg. – Megyek én, csak segíts! – nem szólt egy szót sem, karjaival átkarolta a derekamat, úgy mentünk vissza a kocsihoz. Segített be ülni, ő pedig a telefonját kapta elő a zsebéből. Hatalmas bűntudatom volt, amiért ilyen nyápicul viselkedtem és nem mentem tovább, de abban a pillanatban képes lettem volna kiköpni a tüdőmet. Légzésem lelassult, kezdtem normálisan venni a levegőt. Harry nagyba magyarázott valakinek a telefonba, tényleg csak néhány mondatát sikerült elkapnom.
- Nem, minden rendben van. Sok volt neki, ki kell valami mást találnunk! Szólj Max-nek, hogy nem megyünk! Okés, szia! – rakta le a telefont, majd hirtelen rám kapta a tekintettét. Szemeiben nem láttam semmit, az édes kis csillogáson kívül, még így is, hogy tönkre tettem a délelőttünket. De legalább a friss levegő letudva.

A délelőtti kavalkád után, segítettünk a többieknek az otthoni teendőkben. Harry segített Robinnal és Gemmának a karácsonyfa díszítésében, én pedig leginkább Annek segítettem a konyhába. Kissé elveszetnek éreztem magam, főleg, hogy sosem voltam hozzászokva, esetleg más is van mellettem főzés során. Próbáltam úgy mozogni a konyhában, mint otthon és ezt nem csak, hogy hasam is gátolta, hanem, hogy egyáltalán nem egyedül voltam benn. Anne is látta, hogy kicsit feszülten érzem magam a helyzettől, állítása szerint, majd megszokom. Ő is, szeret forgolódni a konyhába, mint egy ringlis, de amikor Gemma nagyobb lett – hozzá tette, hogy Gemmához csapódott Harry is – neki is meg kellet tanulnia, hogy van valaki mellette, ráadásul, Harry mellet lehetetlen is lenne, úgy főzni, hogy nincs a közelembe ’s nem akarna segíteni, tette hozzá.
Végül is, tök jól belejöttem a végére a közös munkába és nevetve sütöttük ki a maradék húsokat. A kaják kész voltak, így lefedtük őket, hogy Dusty – a macska - még csak véletlenül se essen kísértésbe, mi pedig az emeletre mentünk készülődni. Mire felértem Harry már lezuhanyozott, így átvettem a helyét. Nem sokáig áztattam magam, próbáltam minél kevesebb időt elidőzni a víz alatt, hogy több időm maradjon a hajamat megszárítani, bár biztos vagyok benne, hogy még így sem én leszek az utolsó, aki leér a földszintre.
Nem volt túl sok időm és lehetőségem sem a ruháim között válogatni. Összesen két alkalmi ruhát hoztam, annak esetére, ha az egyikkel vagy a másikkal történne valami, hisz jelen esetben nem kérhetném kölcsön Gemma ruháit sem, így az egyiket, pontosabban a sötétkék feszülős ruhámat húztam magamra. Ékszerekből nem vittem túlzásba, egy egyszerű aranyszínű nyakláncot raktam a nyakamba. A hajamba lágy hullámokat varázsoltam, és próbáltam tincseimet úgy rendezni, hogy úgy nézzen ki, mint aki több mint 5 percet foglalkozott vele. Cipővel nem nagyon bajlódtam, tisztában voltam benne, hogy senki sem fog felvenni semmilyen ünnepi cipőt így én is csak az egyik topánkámat húztam a lábamra. Nagy szerencsémre, tényleg fel is ment, valószínűleg azért, mert már több hete abban mászkálok otthon, hogy a mai napra, tényleg fájdalom nélkül tudjak benne közlekedni, viszont biztos vagyok benne, hogy ezután berakom a dobozba a többi kismama cuccom közé, hátha később még hasznát veszem.  A sminkemet sem vittem túlzásba, egy egyszerű alap sminket vittem fel, majd kilépve a fürdőből az ágyon telefonozó Harry egyből rám kapta tekintetét, majd elismerően bólintott.
- Valaki igen kitett megárt! – állt fel majd felém sétált.
- Te is elég fess vagy! – igazítottam meg ingének gallérját. – Viszont menni kéne, még fel kell falnunk egy egész asztalnyi kaját. – suttogom ajkaira.
- Én téged választanálak! – esett neki ajkaimnak. Hevesen csókolt, mintha ez lett volna az utolsó esélye.

- Köszönjük szépen Anne, ez egyszerűen fantasztikus volt! – léptem mellé, majd két puszit adtam az arcára vacsora után.
- Igen anya, tényleg mennyei volt! – állt fel Harry is és utánozta meg ezelőtti tetemet.
- Igazán semmiség kisfiam! – simított végig az arcán. – Nagyon örülök, hogy itt vagytok mindhárman! – nézett végig rajtunk. – Na, de menjetek a nappaliba, mindjárt megyünk mi is, csak összekészítjük a sütiket!
- Ha akarod, segíthetek! – ajánlódtam fel egyből.
- Áh, dehogy is, menjetek csak be! – nem hárított az eredeti terve mellől.
- De én tényleg szíve… - kezdtem bele, de Anne azonnal a szavamba vágott.  
- Irány a nappali, nincs kifogás, mindjárt jövünk! – lökdösött minket finoman a helyiségbe. Hát, ha nem, nem.
- Mi ütött belé? – ültem le a kanapéra, miközben Harry szemeibe néztem. Arca feszült volt, mintha teljesen összefolytak volna neki az előbbi történtek.
- Harry? – közelebb hajoltam hozzá, kezeimet az arcára raktam, minek következtében megrázta a fejét és egy nagy levegőt vett.
- Hope, szeretnék valamit, kérdezni, de ne szólj közbe! – meglepődtem, kissé remegő hangján, de egy aprót bólintottam, kíváncsi voltam a kérdésére és hogy mi az, ami ekkor félelmet vált ki belőle. – Nem is tudom, hol kezdhetném! – nevetve beletúrt a hajába és mosolyogva nézett rám. – Néhány hónapja, úgy robbantál be az életembe, mint egy rosszul elsült bomba! Nem hittem volna, hogy valaha is beleszerethetek egy ilyen lányba, azt gondoltam, hogy te is ugyanolyan vagy, mint a többi! Játszani akartam, megpróbáltalak megismerni és Miamiban, mikor kiakadtál az újság miatt, rájöttem, hogy te más, vagy mint a többiek. Te nem azért jöttél, mert gazdag vagyok, hanem azért mert szükséged volt valakire. Biztos vagyok benne, hogy egy szegény egyetemista sráchoz is bekéretőztél volna! – halkan kuncogtam felszólalásán, igen, minden bizonnyal ezt tettem volna. – Mert te csak arra vágytál, hogy valaki megértsen és melletted álljon! Én tudod mit, Hope? Én mindig itt voltam! Bele tudtam volna bolondulni, ha közlöd velem, elmész! Hogy itt hagysz! Sosem akarlak elveszíteni! Az életem hátralévő részében, olyan kevés tervem volt! Folyamatosan csak a turnén, a rajongókon és a médián járt az agyam! Kezdtem már ezt az egészet megunni! De most, hogy te itt vagy és tudom, hogyha haza megyek fáradtan, te az ágyban fekszel békésen és mikor bedőlök melléd, átfordulsz a másik oldaladra és átölelsz. És én ezt életem végéig tudni akarom, nem akarok kétségek közt élni, szóval… Hope Christina Larissa Evans, megfordulnál? – kérdezte én pedig először furcsán néztem rá, ám mikor láttam, hogy hátam mögé nézz, megfordultam és átnézve az üvegajtón, a szívem egy hatalmasat dobbant. A kerítésre karácsonyi égőkből volt kirakva az a bizonyos kérdés.
- „Hozzám jössz?” – olvastam le a felíratott. A kezemet a szám elé emeltem, próbáltam mély levegőt venni. Harry hirtelen megjelent előttem, majd letérdelve elém, elővette egy ékszeres dobozt. A tekintete amolyan, „na, mit mondasz” kérdést árasztották, de mellette talán egy kicsit büszke is volt magára, hogy nem sikerült olyan nagyon nyálasra a beszéde, hogy elsírjam magam, ám akkor hirtelen tárta fel a dobozt a benne lévő kinccsel.  A gyűrű meseszép volt, pont amilyet világ életemben is elképzeltem. Kinéztem, még mindig próbáltam megszólalni, de ahogy megláttam a kint álló családtagokat - akik közülük rengeteget nem is ismertem - a kezüket összerakva szorítottak, hogy se én, se Harry ne ájuljon el, a könnyeim kicsordultak és az ellőttem térdelő Harryre nézve, szinte zokogva vettetem magam a karjaiba és nyögtem ki a választ.
- „Igen, ezeregyszer is igen!”

2015. május 27., szerda

28. rész - Az arcán szétterülő kisfiús mosoly késztetett kacagásra...


Mindannyian dermedten figyeltek, minket.  A levegő megfagyott, az arcok megdermedtek, a szavak benn ragadtak. A könnyek végig áztatták az arcomat ’s ez alatt a néhány perc alatt tönkrementem. Harry még ha csak pillantásával is, de mindenáron, oda akart jönni,  és azt mondani, minden rendben lesz, miközben nagyon jól tudja, hogy nem voltam erre a beszélgetésre felkészülve. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Esetleg nekiállhatnék magyarázkodni vagy elfuthatnék. Fogalmam sincs, melyik lenne a rosszabb húzás, pedig megtenném, bármelyiket, csak kijussak ebből a helyzetből. Szörnyű érzés kerít hatalmába a bűntudat és a hányinger keveréke szinte már a földre küld, de tartom magam. Szorítom a mellettem lévő szekrényt, az ujjaim elfehéredtek mély levegőket veszek, mindenki ugrásra kész, ha netán összecsuklanék, de én tartom magam. Lehunyom, a szemem nagyokat lélegzek, próbálom helyrehozni levegővételeimet, majd felnyitom a szemhéjam. Engedek szorításomból, lassan engedem el a bútort és helyezem magam egyensúlyba. Kihúzom magam, a szemébe meredek, hisz nem lehet, az örökké valóságig elhallgatni semmit sem.
Ez még mindig nem egy jól megírt könyv. 
- És fogalmam sincs, mit keres itt! – rázom a fejem.
- Mint, ahogy nekem sem. – válaszolja kapásból. A számat kinyitottam, de egy hang sem jött ki rajta, amilyen gyorsan elkezdte, olyan gyorsan folytatta. – Fogalmam sincs, hogy a legjobb barátnőm, miért van itt. Fogalmam sincs, miért áll előttem, állapotosan, de kérlek, ne, ebbe ne is avass be!  Azt viszont tudni szeretném, mi az a jó indok, ami miatt nem mondtad el! Nekem! Pont nekem!
- Mel. Én… sajnálom! Annyira, de annyira.  – felnézek szemébe, úgy rázom meg a fejem.
- Nem érdekel a sajnálatod, Chris. Csak tudni, akarom, miért nem bíztál meg bennem. Hazugság volt, minden igaz? A nagyszüleid, az utazások…
- Nem minden, tényleg elutaztam. – feleltem.
- Igen, egy hétre Miamiba. Most már tudom! De azon kívül. Nem voltál sehol, igaz? Hát, persze. És még azt hittem képzelődök, mikor megláttalak besurranni a házatokba. Már majdnem azt hittem, hogy te vagy, de bíztam benned, "hisz te LA-ban vagy." – rázta meg a fejét gúnyosan. Haragja viszont egy kis idő után kezdet eltűnni, arcizmai meglágyultak. – Szeretném tudni, hogy miért! Miért nem… - szavába vágtam.
- Hogy miért nem mondtam igazat? Mert azt hittem, hogy a hazugság kegyesebb lesz. Mert önző voltam. – tártam szét a karom. – Mert attól féltem, hogy elveszítelek. Hogy megutáltok. – könnyeim patakokba folytak le az arcomon, miközben végignéztem a tömegen. – Én is utáltam saját magam. Mikor megtudtam, hogy Harry híres, féltem, hogy miattam elveszíti a munkáját, nem akartam, hogy ott hagyja a fiúkat és nem csak azért, mert tökéltessen, csinálja azt, amit és a rajongók miatt is! Mert nem akartam, hogy rajongok, ezrei törjenek össze… Egyszerűen csak nem bírtam volna elviselni, a véleményetek. „Megjött a kurva, aki rá akarja kenni a gyereket”… – könnyeim egyre gyorsabban száguldoztak. -  Vagy pénzt akar. De ez tévedés! Az elején, az elején akartam, de nem a pénzt! Akartam, hogy szenvedjen mindenki annyira, mint amennyire én szenvedtem! De tudjátok mi lett belőle? Menthetetlenül szerelmes lettem és az egyetlen vágyam már csak az volt, hogy szeressen valaki. Tiszta szívből! Hogy ne ítéljen el, hogy megértsen, hogy ne keljen magyarázkodnom és megfelelni mindenkinek! Sajnálom! Teljes szívemből sajnálom, sajnáljuk, hogy hazudtunk! Tudom, hogy ti jól cselekedtetek volna, de olyan hirtelen jött. Hisz még csak gyerekek voltunk. Egy hülye gyerek, aki nem gondolkozott. Ne haragudjatok. – mondandóm végére, megpróbáltam levegőhöz jutni. Harry egyből mellettem termett amint látta, hogy egy pillanatra megszédültem és megkapaszkodtam a szekrénybe. Odajött hozzám, és amennyire csak tudott, átölelt. Homlokomat a mellkasának döntöttem, úgy próbáltuk egymást nyugtatni. Megtettem helyette is mindent ő pedig még ölelésével is el tudta mondani, azt a bizonyos köszönöm és szeretlek szócskát.
- Ne haragudj Hope, de ezt akkor sem így kellet volna. – rázza a fejét Mel.
- Miért, te mit csináltál volna, ha kiderül, hogy terhes vagy, tulajdonképpen egy olyan férfitól, akit nem is ismersz? – csattantam fel hirtelen, mire mindenki megrezzent. – Mert olyan jól lehet elméletben cselekedni. De tudjátok mit? Nem bánom. Már nem. – néztem fel Harryre. Kezemet az arcára helyeztem, úgy néztem a szemébe. – Mert már egy család vagyunk... - felelem nyálasan. 
- Egy család. – szorította meg a kezem, majd a többiekre nézet.
- Haver, gratulálok! – lépet ki Niall a tömegből és pasis ölelésben részesítette barátját. – Biztos vagyok benne, hogy megvolt a nyomos indokotok, hogy nem mondtatok igazat. Örülök, hogy egy család vagytok. Megérdemlitek egymást. – ölelt meg engem is. – Téged meg egyszerűen csak imádni lehet, ekkora pocakkal. – nevette el magát mire mindenkiből kitört egy halk kuncogás. Niall lépése után, sorban jöttek a többiek és gratuláltak a baba érkezésének. A 5SOS-os fiúk is sorra jöttek. Luke Melre nézett, aki csak állt egy helyben és törte valamin a fejét. Nem foglalkozva vele, Luke mellénk lépet és mind a kettőnket egy ölelésben részesített. A sok jó kívánság végére, energiám is kezdet visszatérni így bátran léptem Mel elé és vártam reakcióját.
- Nem értem miért féltél, hogy elítéllek! A legjobb barátnőm vagy, egyértelmű, hogy a keresztgyerekemet is imádni fogom! – tárta szét a kezét nevetve, mire vigyorogva a karjaiba ugrottam. – Szeretlek.
- Én is szeretlek Mel. Örökké.
- Örökké, Hope. – tartotta a kisujját, pontosan, mint amikor elkezdtük a középiskolát, mondva ez egy új életkezdete.
Nos, ez is annak számít.

-Hope, itt jó lesz? – kérdezte Liam, amikor berakták a szekrényt a szobába.
- Igen, ott tökéletes. – bólintottam. – De olyan feszélyezve érzem magam. Had segítsek valamit! – kérleltem őket.
- Ne is álmodozz drágám. Maradsz az ajtóban. – nézett rám Perrie szigorúan majd lerakta az előbb behozott dobozt.
- Ebben mik vannak? – néztem rá kíváncsian.
- Mindjárt megnézzük. – vette elő az ollót, majd szétvágta a ragasztószalagot, majd feltárta a dobozt. – Könyvek. – vett ki egyet. Közelebb lépve kezembe vettem a kis könyvet. Édes kis gyerek mesék voltak benne, teljesen újak, lehetett az illatán érezni.
- Tetszenek? – ölelt át Harry hátulról, majd a doboz felé bökött. Perrie eközben, vigyorogva figyelte Harry kezét a hasamon, én pedig már a boldogság könnyeivel küszködtem.
- El sem hiszem Harry. Ennyire közel lenne? – kérdeztem. – Ezek pedig nagyon aranyosak. Biztos sokat fogok neki olvasni! – bólintottam.
- Tudom, azért vettem! – nyomot, egy csókot arcomra, majd segített behozni a fiúknak a ruhás szekrényt.
- Azt, egy kicsit távolabb. – szólok közbe. - A könyves polc mellet lesz a pelenkázó, majd a kiságy. Azután megy a szekrény. – mutogatok.
- Értettük főnökasszony! – bólintottak, majd a helyére tolták a szekrényt.
- Igazán kitesznek magukért! Nagyon hálás vagyok nektek Perrie! – nézek rájuk hálálkodó szemmel.
- Ez semmiség Hope. Biztos vagyok benne, hogy ti is megtennétek!  – mosolygott.
- Miért? Hamarosan újabb szobát rendezünk? – néztem rá mosolyogva.
- Nem! Feltéve, ha nem akartok rövid időn belül még egyet. – felelte mire hangosan elnevettük magunkat.

Kemény egy óra múlva minden a helyén állt. A könyveket most pakoltuk fel a polcokra, a kiságyba elvan, helyezve minden szükséges takaró sőt, egy Harry által választott elefánt is ott pihen a kiságy egyik sarkában. A másik falnál lévő fehér kanapé, tökéletesen megfelel annak a célnak, ha netán egy nyűgös éjszakán itt kellene éjszakáznom vagy éppen Harrynek, a hintaszék pedig tökéletes lesz mesélő helynek.
- Azt hiszem végeztünk! – rakta fel Mel az utolsó könyvet a polcra.
- Áh, még ezek! – emelete fel Eleanor a képkereteket. – Lent találtunk Louisal egy-két üres képkeretet. Szerintem tökéletesen megfelel majd a későbbiekben. - nyomta kezünkbe, mondván, állítsuk fel az utolsó simításokat. Harry megfogva a kezemet, a polchoz vezetett, majd együtt felraktuk a még üres képkereteket.
- Szerintem ennek a gyereknek lesznek a legjobb keresztszülei. – csordul ki egy könnycsepp, mire mosolyogva letörlöm azt. 
- Csoportölelés! – kiáltja el magát Ashton, majd egy hatalmas ölelést kaptunk, mindhárman.

Néhány hét elteltével, az életünk hihetetlen pörgésben vett részt. Egy hét múlva karácsony így az előző hetekben, nem csak hogy rohantunk ajándékokat venni, de még a médiával is meg kellet küzdenünk. Miután elmondtuk a srácoknak titkainkat és felfedtük a valóságot, rá kellet ébrednünk, hogy a rajongóknak is tudniuk kell róla, így kihasználva az alkalmat elfogadták az egyik beszélgetős műsor ajánlatát, mondván, Harrynek bejelenteni valója van. Mindenki kapott az alkalmon, rengetegen érkeztek meg az élőadásra. Én nem mentem velük, nem lett volna tanácsos, ráadásul nem tudhattam, hogyan is reagálnak a rajongók és éppen mikre lesznek képesek. Mindenki gondolta, hogy Harryre fog előbb utóbb kerülni a sor főleg, hogy eleve így lett elfogadva az ajánlat.
- Na és Harry. Rég nem hallottunk felőled semmit! Mi történt veled mostanában? – kérdezte a műsorvezető.
- Hát, tudod Jonh, ez az állandó szaladgálás… Hisz egy hét és karácsony! – olyan bejelentést sikerült tennie, ami hatalmas "meglepetést" okozott mindenkinek és hangosan nevettek csodás megalapításán, engem mégis az arcán szétterülő kisfiús mosoly késztetett kacagásra.
- Otthon töltöd az ünnepeket?
- Igen. – válaszolt röviden.
- Nem vagy valami beszédes ma. – húzta össze szemöldökét. – Viszont Harry, keresd elő a szókincsedet, mivel, úgy hallottuk bejelenteni valód van és már nagyon kíváncsiak vagyunk mi is lehet az! – adta át a szót.
- Khm. Hát igen. Szeretnék valamit elmondani, ami már régóta esedékes lenne, de…de még nem jutottam el addig, hogy ténylegesen közöljem a világgal. Nehéz ez, hiszem, egy olyan lányról van szó, aki nagyon fontos nekem. – hajába túrt, majd elmosolyodott. A stúdióba csend van, még a bogár zümmögését is lehetett hallani. – Ő az a lány, aki megváltoztatta az életem. Tulajdonképpen majdnem akkora fordulat volt az életemben, mint amikor bekerültünk az X-faktorba. – nézett a fiúkra. – Vagy amikor kiestünk. – mesélte tovább. – A barátnőm szeptember óta, akivel már régebb óta ismerjük egymást. Boldoggá tesz, sőt most is nézi az adást és reméli, nem baltázok el semmit. – halk kuncogás hallatszott a néző térről, sőt a fiúk is elnevették magukat Harry mellet. – És ez tényleg igaz. Sok mindent köszönhetek neki, de mégis életem legcsodálatosabb ajándékával fog megajándékozni 2 hónap múlva... Apa leszek. – nyögte ki egyszerűen. A stúdióban csend, hatalmas csend van, senki nem tud mit szólni. A fiúk biztatóan és reménykedve néznek a tömegbe.
- Sajnálom, hogy csak most értesültök róla, de mindenképp szeretem volna, ha nyugodtan tölti terhességének legalább az első felét. Úgy gondoltuk, nem lehet ez már tovább húzni, mindenképp szerette volna, ha ti, a Directionerek tudtok róla! Elképzelhetetlen lehet most a világ számára, de tényleg feltétel nélkül elfogad Titeket. – fejezte be mondandóját. A kamerát átkapcsolták és a nézőtér lett levetítve. Minden Directioner némelyik könnyeke láztata pulcsiját, némelyik pedig csak bámult maga elé. John sem tudott megszólalni, hosszú ideig, de mégis ő tért magához legelőször, az egész teremben.
- Huh, Harry, ez meglepő vallomás volt. Nagyon várjuk már, hogy láthassuk a kis jövevényt! Miért döntöttél úgy, hogy ezt mindenképp elő adásban kell közölnöd?
- Twitteren vagy egyéb közösségi portálon nem lett volna ugyanaz! – rázza a fejét. – Szeretem volna, ha tudják, nekem ez mennyire fontos! Tudom, hogy nem mindig tudták elfogadni az eddigi barátnőimet, de reménykedek benne, hogy a gyerekem anyját sikerülni fog. – csend még mindig uralja a termet. Nem szólal senki semmit, Harry pedig szomorúan elmosolyodik, majd a fejét lehajtva a hajába túr. Hirtelen tér észhez mindenki, hisz mindenki ismeri ezt a mosolyt, ezt a mozdulatot.  
- Szeretünk Harry! – sikoltja egy rajongó, mire mindenki hangos sikításban tör ki.
 Ezt lehetett nevezni, amolyan „melletted állunk” sikolynak. Igen, minden bizonnyal az volt.
Az interjú után Anne-ék is telefonáltak és meg kellet őket nyugtatni, minden a legnagyobb rendben, sőt nagyobb rendben nem is lehetne semmi! Apát is felhívtam és kérdeztem a fejleményekről. Anya ugyebár elhagyta a házat és elvitte az összes cuccát. Ő viszont aggódik, hisz szerinte a szokásosnál is nyugodtabban küldte el a francba, mikor közölte vele, meg se próbálja elvinni a közösen vett cuccokat. Lelépet, kisebb patália nélkül. Próbáltam apára hatni és megnyugtatni, hogy ne gyártson elméleteket. Elment és örüljön neki, hogy megszabadult tőle. Kissé talán megnyugodott a beszélgetésünk végére, mikor elmondtam érveimet, biztos ő sem érezte magát jól már ebben a kapcsolatban, ami hatalmas tévedés a részemről, persze, hogy élvezte, de erről apának egy kis pillanatra el kell feledkeznie és pihenni. Persze, az ügyvéd ma küldte el a bíróságra a válóperes papírt, apa szerint néhány nap múlva anyának is értesülnie kell a hírekről.
Harry az elmúlt napokban nem dolgozott, próbáltunk várni, míg lecsillapodnak a kedélyek. Az albumuk tarolt, az angol eladási listákat bátran vezette, ami miatt rettentő büszke voltam a fiúkra.
A lányok, szerencsére egyre többet jönnek hozzánk és velük együtt Mel is. Egy kicsit sajnálom, hogy Lizzie és Nicole nem lehet itt, de hatalmas köszönet Melnek, ő megtette helyettem is a dolgomat, így már a lányok is tisztában vannak a terhességemről, viszont egyikőjük sincs Londonba és még egy darabig nem is lesznek, így a látogatás sorozat a háttérbe szorult.
A kanapén ülve, hatalmas hasammal próbálok előredőlni és masnit kötni Gemma karácsonyi ajándékára. Egy gyönyörű karkötőt választott neki Harry mikor valamelyik nap az ékszerboltban járt karácsonyi ajándékokat venni. Anyukájának egy fülbevalót, míg Robinnak egy órát vett. Mindegyik ajándék külön színekbe van csomagolva, Gemmáé a bordó, Anné a szürke, Robiné pedig a kék. Mindegyikre próbálok normális masnit vagy esetleg hasonmását kötni, de még az előre hajolás is hatalmas gondot okoz, sőt látni sem nagyon látom, mit csinálok éppen, így egyáltalán nem okoz meglepetést, mikor a gyönyörű masnim, tulajdon képen egy csomóvá alakult.
- Nem segítenél? – nyújtom Harry felé. – Nekem ez nem megy. – dőlök hátra durcásan, miközben figyelem, ahogy Harry megvalósítja a tökéletes masnit.
- Ne légy morcos. – hajol a fülemhez. – Nekem tetszik. – vigyorodott el pimaszul, szerencsétlenségemen.
- Nagyon vicces vagy Styles. – morogtam összefont karokkal, amikor rezzent egyet a telefonom. Magam mellé nyúlva, kezembe vettem a mobilomat majd megnyitottam az üzenetet.

„Azt hiszed, hogy nyerhetsz, pedig nagyon tévedsz! Újra és újra! Ez egy kibaszott körforgás ribi! Csókollak – D”

Nagyot nyeltem, majd leraktam a telefonomat magam mellé. A kezembe vettem az irányítást, végre én irányítom az életem, erre feltűnik ez a valaki és tökretesz mindent, holott tudom, nem kellene ezt eltűrnöm! Félek, hogy a felém irányult bosszúja a barátaimon fog csattani, de fogalmam sincs, mit kellene tennem! Igazuk van, mindenkinek, jelenleg az én és a babám egészsége a legfontosabb, de mégis, valamit tennem kell! El kell mondanom Harrynek, de nem akarok itt az ünnepek előtt fejtörést okozni neki. Majd Karácsony után! Addig is felejtsük el, hogy bármi is történt volna!
Most a boldogságé a főszerep…!